Dolgozatom célja, hogy bemutassa azt a polémiát, amely a magyar koronázási ékszerek az Amerikai Egyesült Államokból történő 1978-as visszaszolgáltatása körül merült fel az amerikai magyar katolikus sajtóban[1]. Mind amerikai, mind magyar részről a visszaadás kérdése több alkalommal is felmerült, de az végül is csak 1978. január 6-án történt meg. Dolgozatomban szeretnék rámutatni a visszaadás körüli jogi huzavonára, illetve a visszaadásnak az amerikai magyar társadalomra – kimondva- kimondatlanul – máig tartó hatására.

A magyar Szent Korona, valamint a koronázási jelvények és koronaékszerek (a továbbiakban Szent Korona) 1945-ben kerültek külföldre. Hosszú kaland után 1945 végén jutottak az ékszerek Salzburgnál a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai missziójának kezére. A Magyar Szent Korona utolsó „nyilvános” hazai felbukkanása 1944. november 4-én volt, amikor Szálasi Ferenc[2] „nemzetvezető”, a Szent Korona előtt esküt tett, s ez által a korábbi kormányzói és miniszterelnöki funkciót egy személyben egyesítette[3]. Ez után a Szent Korona története, tartózkodási helye hosszabb ideig a köznyilvánosság előtt rejtett maradt. Ma már lehet tudni, hogy 1944. november 6-án hagyta el a Szent Korona Budapest területét, majd december 6-ig Veszprémben volt, később Kőszegre, majd Velembe, majd ismét Kőszegre szállították. Az ország területét 1945 márciusában hagyta el, a koronaőrök kíséretében. Rövid ideig tartózkodtak Mariazellben, majd Salzburg mellett Mattseebe tették át a székhelyüket. Itt a koronázási jelvényeket két részre választották, a sokkal sérülékenyebb koronázási palástot és a Szent Jobbot a helyi katolikus plébánosnak adták át megőrzésre, a többit pedig elásták. A Szent Jobbot az amerikai hadsereg rövid időn belül átadta a magyar katolikus egyháznak, így az hazakerült, de a többi koronázási jelvény – miután 1945. június 27-én a koronaőrök felfedték a rejtekhelyet – amerikai kézbe került. A Szent Koronát és a koronázási jelvényeket a Deutsche Reichsbank, azaz a korábbi Német Birodalmi Bank frankfurti épületében őrizék. 1945 szeptemberében került át a korona  Wiesbadenbe, az amerikai hadsereg műkincsgyűjtő központjába, innen 1949 májusában ismét Frankfurtba, majd 1951 augusztusában Friedbergbe, az amerikai hadsereg európai parancsnokságának pénzügyi központjába. A Szent Koronát 1953-ban szállították át az Egyesült Államokba, ahol Texasban, Fort Knoxban, az amerikai állam központi aranylerakatába került elhelyezésre[4].

A magyar állam több alkalommal is kérte, hogy a Szent Koronát szolgáltassa vissza az Egyesült Államok, de azt formálisan − és nem formálisan is − elutasították. Hivatalos indoklásként azt a választ adták, hogy a Szent Koronát nem az amerikai hadsereg hozta el Magyarországról, így hadizsákmánynak nem tekinthető (tehát nem a megvert ellenségnek a győztes kezére jutott hadianyaga, felszerelése, illetve, nem a háborúban szerzett egyéni zsákmány[5]), hanem az ékszerek őrzését hivatalosan ellátó személyek által az amerikai államnak adott egyéni letétként szerepel, így visszaadása külön tárgyalásokat igényel.

Az amerikai külügyminisztérium még 1946-ban három lehetőséget vetett fel a Szent Korona sorsával kapcsolatban[6]:

  • A Korona elküldése az Apostoli Szentszéknek megőrzésre (Mindszenty József határozottan támogatta ezt a változatot, és a Vatikán sem zárkózott el a kérdéstől)
  • A Korona Egyesült Államokba szállítása, és alkalmas időben való visszaadása (lehetőleg a magyar hercegprímás hozzájárulásával)
  • A Korona Németországban való őrzése, majd megfelelő időben történő visszaszolgáltatása

A magyar állam az 1950-es évek elején még zsarolással is megpróbálta a Szet Koronát visszaszerezni, s ennek elég komoly nyomatékot adott Robert Vogeler[7] amerikai állampolgár, az International Telephone and Telegraph Co. egyik európai részlegvezetőjének 1949 őszi letartóztatásával. Rákosi Mátyás[8] gyakorlatilag feltételül szabja Vogeler szabadon bocsátásának azt, hogy az amerikaiak visszaadják a Szent Koronát[9]. Ez a próbálkozás sikertelen volt, főleg mivel az amerikai külügyminisztérium ettől mereven elzárkózott, aminek egyik oka, hogy az emigráns magyarság szinte egyöntetűen tiltakozott a visszaadás ellen. A Katolikus Magyarok Vasárnapja[10] visszatekintő cikke szerint: „Először 1950-ben a Truman-kormány foglalkozott komolyan Robert Vogeler szabadon bocsátása fejében a Szent Korona visszaadásával, amitől csak a szabad földön élő magyarok nem várt, egységes, erőteljes tiltakozása, és a szabad világ mélységes felháborodása miatt állt el.”[11]

A Szent Korona ügye ez után némileg feledésbe merült, bár néha-néha voltak diplomáciai próbálkozások, de ezek rövid időn belül hamvába haltak. A magyar államnak még arról sem volt biztos információja, hogy az ékszereket hol őrzik. Felmerültek olyan találgatások, hogy esetleg Ausztriában, a salzburgi érsek őrzi őket, de egy vatikáni szál is előkerült. Végül 1965. január 6-án a budapesti amerikai nagykövetség ügyvivője közölte a magyar külügyminisztériummal az alábbiakat:

  • „A magyar koronát és más koronaékszereket 1945 májusában vagy júniusában az amerikai hadsereg alakulatai vették birtokukba a magyar hadsereg koronaőrségétől. Azóta megszakítás nélkül amerikai őrizetben vannak, és megfelelő gondossággal védték minden elváltozástól, vagy értékromlástól;
  • Az Egyesült Államok részéről teljesen megértik, hogy milyen nagy jelentősége van a koronaékszereknek Magyarország számára, ezért továbbra is kellő gonddal őrzik mind fizikailag, mind abból a szempontból, hogy azokat politikai vonatkozásban ne engedjék felhasználni. Hollétükről az Egyesült Államokban csak kis számú illetékes tud, illetéktelenek nem férhetnek hozzá;
  • Az Egyesült Államok kormánya megérti, hogy Magyarország számára a koronaékszerek a magyar nemzeti hagyomány szimbólumát jelentik. Elismeri ezek magyar nemzeti tulajdonát és éppen ezért szándékában van ezeket visszaadni megfelelő időben, az országaink közötti kapcsolatok megfelelő alakulása esetén.”[12]

Lényegében a Szent Korona visszaadásával kapcsolatosan az amerikai állam az államközi kapcsolatok rendeződését szabta feltételül. Szekér Gyula[13], 1976-ban, mint miniszterelnök-helyettes tett látogatást az USA-ban, s ott többek között Elliot Richardson[14] kereskedelmi miniszterrel, valamint Gerald Ford[15] elnökkel is találkozott. Ezeken a találkozókon hozta szóba, mint jelentős prioritást a Korona visszaszolgáltatását. Az amerikai elnökkel való találkozójáról később így írt:

„Utam legnagyobb jelentőségű és legfontosabb eseménye az volt, hogy annak első napján, 1976. május 4-én fogadott Gerald Ford, az Egyesült Államok elnöke.

Ford elnök szívélyesen fogadott. A megbeszélésen röviden értékeltem a magyar-amerikai kapcsolatok alakulását. Egyetértett azzal a felvetéssel, hogy a kapcsolatok további fejlesztése kívánatos lenne s ennek feltételei számos területen megvannak, különösen az ipari kooperációk és a mezőgazdasági, valamint a műszaki-tudományos együttműködés területén. […]

Kapcsolataink normalizálásának komoly tehertételeként vetettem fel a korona és a koronázási ékszerek ügyét. Röviden vázoltam Magyarország nehéz, küzdelmes történelmét, hangsúlyoztam, hogy történelmi emlékeink nagyrészt elpusztultak, kevés maradt belőlük. Elmondtam, hogy Szent István koronája a kezdetektől fogva a magyar nép óriási becsben tartott nemzeti ereklyéje, jogos tulajdona, amit szeretnénk visszakapni.

Az elnök nagy figyelemmel és empátiával hallgatta az elmondottakat. Szavakkal is kifejezte, hogy nagy hatással voltak rá a magyar történelemről és a Szent István koronájáról mondottak. […]

Az amerikai kormány megértette és magáévá tette a korona visszaadásának ügyét, s ehhez támogatást ígért, de bizonyos feltételeket szabott. Így a magyar-amerikai kapcsolatok további normalizálását, dinamizálását, de idetartozott adósságaink rendezése is. Mi mindebben partnerek voltunk.”[16]

A magyar emigráció már nem volt ennyire lelkes attól, hogy Gerald Ford fogadta a „Kádár-kiküldötteket”. A Katolikus Magyar Vasárnapja az eseményről így írt:

„Lapzártakor értesültünk, hogy Szekér Gyula, a Kádár-diktatúra minisztertanácsának elnökhelyettese, május 4-én, kedden, váratlanul meglátogatta Ford elnököt a Fehér Házban.

Következő napon, május 5-én, Nagy János, a Kádár-diktatúra külügyminiszter-helyettese a külügyminisztériumban felkereste Kissinger külügyminiszter tanácsadóját, a Sonnenfeldt-doktrina megfogalmazóját, Helmut Sonnenfeldtet, akivel megbeszéléseket folytatott. A magyarországi televízión Szekér Gyula látogatásáról még az este beszámoltak.

A magyar száműzöttek gyanakvással fogadták a Kádár-diktatúra két vezető pártbürokratájának megjelenését Washingtonban. Különös, hogy a helyettes külügyminiszter Helmut Sonnenfeltel folytatott tárgyalásokat. Eddig a látogatásokról nem láttunk hivatalos jelentést a lapokban.

Habár hivatalos jelentés eddig nem látható, jól értesült washingtoniak szerint a látogatások elindítója az amerikai kereskedelmi miniszter volt, aki a Kádár-diktatúrával létesítendő gazdasági kapcsolatok ügyében a diktatúra kiküldötteinek az amerikai vezető bankemberekkel és üzletemberekkel való találkozást kívánta lehetővé tenni. Azonban hivatalos jelentés erről sem található ezideig.”[17]

A találkozó után rövidesen amerikai kereskedelmi küldöttség járt Budapesten, amely után Jonathan Brewster Bingham[18], a Demokrata Párt kongresszusi képviselője javaslatot tett a Korona azonnali, feltétel nélküli visszaadására. Személyével kapcsolatosan az amerikai (hagyományosan republikánus beállítottságú) magyar sajtó legalábbis fenntartásokat fogalmazott meg, mivel ellenezte a fegyvertartást[19], valamint a kongresszus rendes heti imádságára meghívott egy rabbit[20], arról nem is beszélve, hogy pozitív megnyilatkozásokat tett Fidel Castro kubai pártvezérre[21].

1977. január 20-án Jimmy Carter[22] vette át az elnöki hatalmat, majd 1977 júniusában gyakorlatilag döntés született arról, hogy a Szent Koronát visszaadják. Ez az információ ekkor már a magyar emigráció előtt is nyilvánvalóvá lett, amely ellen ők határozottan tiltakoztak. Az Amerikai-Kanadai Magyar Élet[23] c. újságban 1977-ben 72 cikk foglalkozott a kéréssel, a Katolikus Magyarok Vasárnapja 66 cikkben. Ezen cikkek túlnyomó többsége a kérdést elhibázottnak, az amerikai elnök politikáját pedig egészen egyszerűen árulásnak tekintette.

A magyar emigráció ekkor még menteni akarta a menthetőt. Ha már kiadják a Szent Koronát – amit szívből elleneztek – legalább feltételeket szabjanak. Voltak ezek között irreális feltételek, mint például a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, vagy olyanok, amelyek elvben teljesíthetőek lettek volna, mint például az elítélt politikai foglyok (akik közül számosan az USA-ban éltek) amnesztiája, vagy pedig rehabilitációja[24].

A Közös Magyar Külügyi Bizottság, amely az USA-ban működő magyar szervezetek koordinációját végezte 1977. július 24-én tiltakozott a Szent Korona kiadatásával kapcsolatban, arra hivatkozva, hogy 1976 nyarán az elnökválasztási kampányban mind a két elnökjelöltet felkérték nyilatkozzon arról, hogy Magyarországgal szemben milyen politikát kíván gyakorolni, s ez alapján – mivel Carter elnök nyilatkozatában a Szent Korona visszaadása nem szerepelt – ezt az ő ígéretének megszegéseként értékelték[25].

Számos magyar szervezet nyújtott be tiltakozást a kiadás ellen, de hivatalos formában Ed Derwinski[26] nyújtott be törvényjavaslatot, arra vonatkozóan, hogy a Szent Korona – a helyzet gyökeres változásáig – maradjon amerikai fennhatóság alatt.[27]

A Katolikus Magyarok Vasárnapja 1977. november 13-i számában címlapon hozta, hogy „Carter kiadja a Szent Koronát”. A cikk enyhén gunyoros hangvételben jegyzi meg, hogy méltóképpen ünnepli az USA elnöke a nagy októberi szocialista forradalom hatvanadik évfordulóját.

Az Amerikai-Kanadai Magyar Élet 1977. november 26-i számában keserűségének ad hangot: „Feltör bennünk a keserűség, amikor arra gondolunk, hogy Carter elnök milyen felületes tanácsok alapján döntött a magyar Szent Korona kiadása mellett.”[28] Már az újság ezen számának főcíme is hangzatos: „Harc a Szent Koronáért”. Ugyanezen lapszám hozza az Amerikai Magyarok Szövetségének tiltakozó jegyzékét:

„Az Amerikai Magyar Szövetség mégegyszer megkongatja a VÉSZHARANGOT a magyar Szent Korona kiadatásának ügyében. Felhívja mégegyszer tagegyházait – katolikus és protestáns tagegyházait – tagegyesületeit és Osztályait, valamint az egész amerikai magyarságot vallásfelekezeti különbség nélkül, hogy a legerélyesebben tiltakozzanak a Szent Korona kiadása ellen.

A Szent Koronát az orosz csapatok pusztítása és rablása elöl mentették ki hős katonáink és adták át “MEGŐRZÉS VÉGETT” az amerikai kormánynak azzal a feltétellel, hogy amig az orosz csapatok Magyarországon vannak, amig nincs szabad választás, vallási és politikai szabadság s az emberi jogoknak biztosítása, ADDIG A KORONA NEM ADHATÓ KI. Az orosz csapatok, több mint 200.000 (Carter elnök bevallása szerint) – még mindig Magyarországon vannak s a fenti feltételek és emberi jogok még mindig nincsenek biztosítva. A SZABAD VILÁGBAN ÉLŐ MAGYARSÁGNAK TEHÁT SZENT KÖTELESSÉGE MINDEN EREJÉVEL TILTAKOZNI A SZENT KORONA KIADÁSA ELLEN, AMELY NEMCSAK A NEMZETI ALKOTMÁNYOSSÁGNAK, HANEM A NEMZETI EGYSÉGNEK IS EZER ÉV ÓTA ÖSSZETARTÓ EREJE ÉS SZIMBÓLUMA VOLT.

Mary Oakar ohioi képviselőnő, Frank Horton newyorki, Dőli szenátor törvényjavaslatot adtak be a Szent Korona visszatartása ügyében. A kongresszusi kihallgatáson Szövetségünk elnökét Dr. Béky Zoltánt, Igazgatóságunk elnökét Pásztor Lászlót és több magyar szervezet vezetőjét, Ft. Füzér Juliánt, Lőte Lajost, Pogány Andrást hallgattak ki, akik erélyesen tiltakoztak a korona kiadása ellen. (Sajnos akadtak gyászmagyarok is, akik a kiadást javasolták.)

SZÖVETSÉGÜNK AZ Elnökhöz és az Alelnökhöz fordult segítségért. Ugyanakkor szövetségünk elnöke a Katolikus Püspöki Karhoz (150 püspök és kardinális) amely éppen Washingtonban gyűlésezett- fordult segítségért.

Sajnos Elnökünk a delegáció előtt kijelentette, hogy a KORONÁT VISSZAADJA, ez a tanácsadóinak a véleménye is- mindössze az időpont felől nem döntött még.

ADDIG IS A SZABAD VILÁG MAGYARSÁGÁNAK MINDEN LEHETŐT EL KELL KÖVETNI, HOGY AMÍG A FENTI FELTÉTELEK NEM TELJESITTETNEK- A KORONA ITT MARADJON!!!”

A Katolikus Magyarok Vasárnapja 1977. november végére – nehéz szívvel bár −, de tudomásul vette, hogy a Szent Korona kiszolgáltatásra kerül a „kádári-rezsimnek”.

„Vérbe, vitriolba kellene mártani a tollat, hogy méltóképpen érzékeltetni lehessen azt a szörnyű fájdalmat, mely minden igaz magyart — éljen otthon vagy a világ bármelyik részében — gyötör, kínoz azóta, hogy 1977. november 4-én, az 56-os szabadságharc vérbefojtásának 21. évfordulóján, a televízió, rádió és az újságok világgá röpítették a hírt: „Carter kormánya… elhatározta, hogy visszaadja Budapestnek Szent István koronáját, a magyar államiság szimbólumát, ami a II. világháború utolsó napjai óta Amerika őrizetében van… Cyrus R. Vance külügyminiszter személyesen szándékozik hazavinni a koronát és a koronázási ékszereket a magyar kormánynak. . .” (New York Times, 1977. november 4.)

Erre hírre, hogy a Szent Korona 32 éves kényszerű távollét után hazatér, minden magyarnak örömmámorban kellene úszni, hiszen a Szent Koronának, a magyar államiság megszemélyesítőjének, minden hatalom és jog forrásának, a legszentebb nemzeti ereklyének, a magyar jövendő zálogának és biztosítékának Magyarországon, a független, szabad nemzet biztonságos őrizetében van a helye.

De sajnos, a valóság egészen más: megrendítően tragikus. Minden józan ember tudja, hogy a magyar nemzet nem szabad.”[29]

A visszaadás kérdésén felül az is felmerült, hogy vajon, hol és milyen körülmények között fogjál a koronát őrizni, vajon nem fogják-e elzárni a közönség elől (megjegyzem ez Amerikában sem volt másként), sőt nem fogják-e esetleg megsemmisíteni. A fenti cikk írója elkeseredésében közli, hogy a Szent Koronát nem azért adják vissza, mert megváltozott Magyarországon a politikai rend, hanem simán üzleti érdekből: „Szemérmetlen álszenteskedés, farizeuskodás tehát arról beszélni, hogy a Szent Koronát jogos tulajdonosának, a „magyar nemzetnek” adják vissza, mikor valójában közönséges árucikkért, kamillateáért, Pick szalámiért, s nem utolsó sorban a profitéhes nagytőke szabad üzletelése reményében annak a kommunista bábkormánynak adják el, amelyiknek a feje az a Kádár János, akinek a keze a dicsőséges 56-os forradalom hőseinek, mártírjainak vérétől szennyes.”

Bár 1977 decemberében Washinton DC-ben tüntetés is volt az ellen, hogy a Szent Koronát ne adják ki a magyar államnak, de eddigre a kérdés már eldöntött tény volt. Utolsó próbálkozásként az USA Legfelsőbb Bíróságához fordult több kongresszusi képviselő, kezdeményezve, hogy bírósági határozattal tiltsák meg Carter elnöknek az átadást.[30] Ez az eljárás majdnem lehetetlenné tette az eredetileg tervezett átadás dátumát, mivel a Kansas City-i kerületi bíróság ideiglenesen felfüggesztette az elnöki rendeletet az átadásra, s 1978. január 3-ig adott határidőt arra, hogy a bíróságnál részletesen kifejtsék az érvéket arra, miért ne történjen meg a Szent Korona kiszolgáltatása[31]. De ez csak rövid ideig adott „reményt” az amerikai emigrációnak, mivel az USA Legfelsőbb Bíróságának döntésével minden akadály elhárult az elől, hogy a magyar koronázási ékszerek elhagyják az USA területét, s Magyarországra kerüljenek. Bob Dole[32] szenátor, későbbi elnökjelölt érvét, miszerint a Korona átadása nemzetközi szerződésnek minősül, ezért azt csak a Szenátus hozzájárulásával lehet megkötni, Byron R. White[33] a Legfelsőbb Bíróság egyesbirája elvetette, s kijelentette, ez nem tekinthető annak, mert az államfőnek ilyen esetekben diszkrecionális joga van önállóan intézkedni.

Ezzel annak a lehetősége, hogy törvényi, vagy bírói úton az USA-ban tartsák a Szent Koronát, megszűnt. Az Amerikai-Kanadai Magyar Élet szerkesztője elkeseredett hangvételű cikkében így fogalmazott (kissé zavaros címadású cikkében, miszerint a pápa helybenhagyta a Korona kiadatását a kommunistáknak): „32 évig volt Amerika őrizetében, éppen a kommunisták miatt. Hat elnök megvédte a Koronát, de a hetedik (a magyar közmondás szerint is mindig baj van) azt kiadta Amerika gazdasági érdekei miatt, az emberi szabadságjogok elvét feladva, melyet választása előtt Carter és alelnöke Mondale, még lapunk főszerkesztőjének is megígért. Arra emlékezünk, hogy Jézus Krisztus korbáccsal verte szét a kufárokat.

E gyász napjaiban a XX. század Szentjének, Mindszenty bíborosnak üzenetét küldjük a Vatikán felé, hogy ezért még Isten és a történelem előtt felelnie kell.”[34]

Az Amerikai-Kanadai Magyar Élet, de a Katolikus Magyarok Vasárnapja is, Jimmy Carternek ezt a döntését, egyszerűen árulásnak fogták fel. Az előző újság pár héttel később így fogalmazott: „Carter elnök lelkét haláláig nyomni fogja, hogy semmitmondó ígéretekért eladta a magyar nép lelkéből fakadó szabadság és függetlenség eszméjét. Ugyanakkor cserbenhagyta az Egyesült Államok alkotmányában lefektetett emberi jogok eszméjét is.”[35]

Az emigráns magyar sajtóban még jó ideig téma maradt a korona átadásának kérdése, s a sajtó cikkeiben egyértelműen két irány olvasható ki. Az egyik az elkeseredés volt. Elkeseredés, hogy hiába próbáltak meg mindent, „(…) hiába mutattunk imponáló egységet az amerikai felső vezetés felé, hiába mozgattunk meg minden követ, hiába álltak ügyünk mellé befolyásos amerikai politikusok tucatjai, akik megértették és magukévá tették álláspontunkat, harcunk kudarcot vallott.”[36]

A másik fő irány a düh volt. Kifejezetten a regnáló demokrata párti hatalom irányába mutatott ki elégedetlenséget és dühöt mind a két szemlézett sajtóorgánum. Volt olyan vélemény, miszerint a Korona átadása a Carter kormány „Watergate-botránya”[37].

A Szent Koronát 1978. január 6-án adták át a magyar félnek. Ez történelmi tény, s ennek körülményein változtatni nem lehet. Mégis érdekes, hogy a mai napig a magyar emigrációnak ez egy égető sebe, hogy így és akkor került átadásra. Jelen sorok írójának lehetősége volt egy évet az Amerikai Egyesült Államok egyik magyar közösségénél önkéntesként eltöltenie, s ott számos esetben előkerültek az aktuális amerikai politikai kérdések. A közösségnek majdnem 100 százaléka republikánus, méghozzá erősen republikánus beállítottságú volt. S nem egy beszélgetés során felmerült, hogy ez azért van, mert a demokraták − főleg az ír származásúak − annyit ártottak a magyarságnak. Egy-egy idősebb beszélgetőtárs azt is felhozta, hogy például Carter kiadta a koronát a kommunistáknak. A fiatalabbak arra hivatkoztak, hogy nekik már az apjuk is republikánus volt, s ezen nem változtatnak.

Összefoglalva megállapítható, hogy a Szent Korona 1978-as átadásának kérdése az amerikai magyar emigráció egyik legjelentősebb kérdésévé vált, s az ügy − gyakorlatilag − elveszítése eléggé megrázta a diaszpórát. Az amerikai magyar sajtót vizsgálva ez az ügy tekinthető az utolsó olyan kérdésnek, amely mellé – majdnem egyöntetűen – a teljes amerikai magyarság melléállt, s amely az utolsó nagy összefogás volt.

[1] Írásomban a három legnagyobb példányszámban megjelent amerikai magyar újságot, az Amerika-Kanadai Magyar Életet, az Amerikai Magyar Népszavát, valamint a Katolikus Magyarok Vasárnapja című kiadványokat szemléztem. A cikkben szereplő idézetek forrása az Arcanum adatbázisa volt.

[2] Szálasi Ferenc (Kassa, 1897. január 6. – Budapest, Lipótváros, 1946. március 12.)[2] a budapesti népbíróság által háborús bűnösként elítélt hungarista politikus, több nyilaskeresztes és hungarista párt és mozgalom megalapítója, Magyarország nemzetvezetője és miniszterelnöke volt 1944 és 1945 között. A második világháború után halálra ítélték és kivégezték.

[3] Szálasi Ferenc nemzetvezető, Dunántúl, 1944. november (34. évfolyam, 249-269. szám) 1944-11-05 / 251. szám, pp.1.

[4] Vö.: Szabó Csaba: Az „elveszett” magyar szent korona hazatérése 1978-ban, Archivnet, http://www.archivnet.hu/politika/az_elveszett_magyar_szent_korona_hazaterese_1978ban.html (Legutolsó letöltés: 2018. november 3. )

[5] vö.: Hadizsákmány, Magyar Értelmező Kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1959.

[6] vö.: Rászlai Tibor: A Szent Korona hazatérése. Valóság, 2006. június, XLIX. évfolyam, 6. szám.

[7] Robert Vogeler a Standard ügyben 15 évre ítélet amerikai állampolgár.

[8] Rákosi Mátyás (1903-ig Rosenfeld Mátyás, Ada, 1892. március 9. – Gorkij, 1971. február 5.) 1945–56 között a Magyar Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja fő-, majd első titkára, 1952–53-ban a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke is.

[9] Nem a kormány, a nép kapta vissza, Köztársaság, 1992. október-december (1. évfolyam, 25-33. szám) 1992-12-11 / 31. szám, pp. 56-61.

[10] Katolikus Magyarok Vasárnapja: a katolikus magyar kivándorlók, később menekültek észak-amerikai, majd az egész világra eljutó hetilapja. Böhm Károly clevelandi lelkipásztor alapította 1894-ben Magyarországi Szent Erzsébet Amerikai Hírnöke címmel. Több névváltoztatás után 1993-ban szűnt meg.

[11] Vitéz Erdélyi István: A Szent Korona kálváriája, Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1978 (85. évfolyam, 1-50. szám)1978-02-05 / 5. szám, pp. 2.

[12] Összefoglaló feljegyzés az Amerikai Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság között a Szent Korona visszaszolgáltatása érdekében kifejtett külügyi lépésekről, Budapest, 1978., MOL XIX-J-1-j-USA-IV-10-00255-11-1978. (22. d.). Hitelesítés nélküli tisztázat.

[13] Szekér Gyula Dr. (Celldömölk, 1925. szeptember 24. − Budapest, 2015. december 17.) vegyész, a kémiai tudományok akadémiai doktora, címzetes egyetemi tanár, iparpolitikus, 1971-től 1976-ig nehézipari miniszter, 1976-tól 1980-ig miniszterelnök-helyettes, 1962–1966-ig az MSZMP KB póttagja, 1966-tól 1985-ig tagja.

[14] Elliot Rocardson (Boston, MA, 1920. július 20. – Boston, MA, 1999. december 31.) 1976-1977 között az USA kereskedelmi minisztere.

[15] Gerald Rudolph Ford, ifj. (Omaha, Nebraska, 1913. július 14. – Rancho Mirage, Kalifornia, 2006. december 26.) az Amerikai Egyesült Államok 38. elnöke 1974 és 1977 között valamint 40. alelnöke 1973-tól 1974-ig.

[16] Szekér Gyula: A korona hazatérésének előkészülete, História, 2004. 04.08., http://www.historia.hu/archivum/2004/0408szeker.htm (Legutolsó letöltés: 2018. november 3.)

[17] Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám) 1976-05-16 / 19. szám, pp.3.

[18] Jonathan Brewster Bingham (New Haven, CT, 1914. április 24. – New York, NY, 1986. július 3.) amerikai politikus, New York állam képviselője az amerikai Kongresszusban, 1965-1983 között.

[19] vö.: Amerikai Magyar Népszava, 1975. január-június (85. évfolyam, 1-26. szám 1975-03-14 / 11. szám, pp. 16.

[20] Magyarság, 1977. január-december (52. évfolyam, 1-47. szám) 1977-10-14 / 36. szám, pp. 1.

[21] vö.: Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1977. február (19. évfolyam, 5-8. szám) 1977-02-26 / 8. szám

[22] James Earl „Jimmy” Carter Jr. (Plains, Georgia, 1924. október 1. –) Nobel-békedíjas amerikai politikus, Georgia állam kormányzója, az Amerikai Egyesült Államok 39. elnöke.

[23] Amerika-Kanadai Magyar Élet – Kanadában megjelenő hetilap, első száma 1958-ban jelent meg.

[24] Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1977 (84. évfolyam, 1-50. szám)1977-07-03 / 26. szám, pp. 2.

[25] Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1977 (84. évfolyam, 1-50. szám)1977-07-24 / 29. szám, pp. 1.

[26] Edward Joseph Derwinski (Chicago, IL, 1926. szeptember 15. – Oak Brook, IL, 2012. január 15.) repubikánus kongresszusi képviselő Illinois képviseletében, később az USA első veteránügyi minisztere

[27] Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1977 (84. évfolyam, 1-50. szám) 1977-10-16 / 39. szám, pp. 6.

[28] Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1977. november (19. évfolyam, 43-46. szám)1977-11-26 / 46. szám, pp. 4.

[29] Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1977 (84. évfolyam, 1-50. szám)1977-11-27 / 45. szám, pp. 1.

[30] Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1977 (84. évfolyam, 1-50. szám)1977-12-18 / 48. szám, pp. 1.

[31] Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1978. január (20. évfolyam, 1-4. szám)1978-01-07 / 1. szám, pp. 1.

[32] Robert Joseph Dole (Russell, 1923. július 22. – , ) az Amerikai Egyesült Államok szenátora (Kansas, 1969–1996). 1996-ban a Republikánus Párt jelöltje volt az amerikai elnökválasztáson, de vereséget szenvedett a hivatalban lévő elnöktől, Bill Clintontól.

[33] Byron R. White (Fort Collins, CO, 1917. június 8. – Denver, CO, 2002. április 15.), az Amerikai Legfelsőbb Bíróság társbírája 1962-1993 között

[34] Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1978. január (20. évfolyam, 1-4. szám)1978-01-14 / 2. szám, pp. 2.

[35] Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1978. január (20. évfolyam, 1-4. szám)1978-01-21 / 3. szám, pp. 1.

[36] Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1978 (85. évfolyam, 1-50. szám)1978-01-22 / 3. szám, pp. 5.

[37] Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1978 (85. évfolyam, 1-50. szám)1978-03-19 / 11. szám, pp. 5.

Eredetileg megjelent: Egyháztörténeti Szemle XX/1 (2019)

Letölthető: szemle-19-1-145-153Letöltés