Amikor Pölcz Ádám mester és versenyfő-főnök felkért arra, hogy gyűjtsem
össze a Kossuth-szónokverseny humorosabb pillanatait, meg egy picit írjak
a humor szerepéről (na jó, ezt nem kérte, de én úgy éreztem, csak azért is csapos
leszek, aki közbekotnyeleskedik), egy videófelvétel futott át lelki szemeim
előtt (nos ez már számos képzavar, megnyugtatom az olvasót, lesz még ilyen
bőven). A videón jeles színészünk, mindenki mosodása, Garas Dezső mesélte
el, hogy milyen is volt, amikor fel kellett pofoznia Gobbi Hildát. Ezt a beszédet
szívből ajánlom, mert a humoros szónoki beszéd – számomra – egyik csúcsa.
A történetben sokszor, újra és újra fel kellett pofoznia az akkor már éltesebb,
híres színészt, s tette mindezt végzős főiskolásként. Annyit elárulhatok, nem
igazán sikerült neki, Gobbi elégedetlen volt a pofonnal – ahogy félek attól, hogy
jelen kötet szerkesztői is elégedetlenek lesznek ezzel a pár oldallal.
Nos, mint Garas Dezső a pofonnal, én is így vagyok ezzel az írással. Már sokadszor
írom újra és újra, először csak finomkodva, előszedve a köteteket, keresgéltem
a régi beszédekben a humor jeleit, mély értekezéseket írtam a humor szerepéről,
melyet a régi rómaiak, akik mindent jobban tudtak, nedvként képzeltek el, s hitték,
hogy ennek arányos meglététől függ az ember testi és szellemi jóléte. Nos,
ennyi nedvtől kezdtem egy kicsit szétcsúszni, egyébként is kinn esik a hó, reggel
csúszósak lesznek az utak, szóval hagyjuk a nedvességet, annyi amúgy se fog esni,
hogy felhívhassam a főnökömet, nem tudok munkába menni.
Aztán második próbálkozásomban hagytam a komoly szavakat, definíciókat,
megpróbáltam felidézni a személyeket, a szállóigéket, mint például azt
a 17 perces rögtönzést, amely annyira, de annyira jó volt, hogy a zsűri elfelejtette
„lekeverni”, s amelyből pontosan megtudtuk a lényeget, amit ma már politikailag
talán nem korrekt kifejteni, miszerint a női fehérnemű nem a legjobb dolog
a világon, de igen közel van hozzá. Ami, elárulom, tény. Aztán ez a próbálkozás
is ment a képzeletbeli süllyesztőbe.
Végül – mivel a határidő a legjobb ihletadó – úgy döntöttem, hogy azt teszem,
amit Garas Dezső. Kiütöm Gobbi Hilda helyett a témát. S csak ülök s mesélek.
Ebben a kötetben – feltételezéseim szerint – lesz amúgy is bőven komoly
értekezés a szimbólumokról, meg a szónoki nyelvről, testtartásról, vagy minden
olyan dologról, amiről én mint különdíjas, közönségdíjas, meg egyszer második
helyezett, bevallom, mit sem tudok. S ez nem szégyen, azt kell, hogy írjam, nekem
ez volt a szerencsém. Annyira két, sőt huszonkét ballábas szónok voltam,
hogy ahhoz képest a Csabagyöngye profi (ha már Garas Dezsőt számos esetben
szóba hoztam.)

Úgyhogy én csak ülök s mesélek. Történt volt az Úr vagy huszonvalahány évvel
ezelőtti idejében, hogy Adamikné tanárnő gondolt egy nagyot, s lett a szónokverseny.
Amiről én nem tudtam. Ezért az elsőn részt se vettem. De a másodikon már
igen. S azóta, egyet leszámítva (bocsánat, akkor igazoltan a jó öreg Amerikában
rontottam a levegőt) mindegyiken ott voltam. Láttam kiváló szónokokat, s láttam
kevésbé kiválókat. Meg olyanokat is, akik kész vicc voltak. A szó jó meg rossz
értelmében egyaránt. No meg versenyeztem hatszor, zsűrititkár voltam hatszor,
zsűritag meg jó párszor. Többször kérdezték tőlem, hogy vajon mi az, amit legjobban
szerettem, a versenyzés vagy a zsűrizés, egyértelműen kimondhatom:
a versenyzés. Azon belül is a rögtönzés. A rögtönzés, ami a legjobb terepe
a humornak. A humor ugyanis nagyon fontos, kedves versenyzők, ezt (s ezentúl
mindent) Nektek írom, mintegy a szónokversenybe belenehezedett egykori versenyző
(hiába, szélességem és mellbőségem nagyjából duplája az akkorinak…)
Nos, kedves versenyzők, képzeljétek el a zsűri helyzetét. Ül a szerencsétlen
zsűritag egy közepesen kényelmes széken (kivéve az ELTE BTK épület egyik
előadóját, ahol hihetetlen kényelmetlen fapadok vannak, hát ott kín volt a zsűrizés),
s jár az agya. Elzártam otthon a gázt, vagy csak füstölgő romok maradnak?
Vajon Trump nyeri az amerikai elnökválasztást vagy Biden? Ha még egyszer
valaki kimondja, hogy „én, aki még ilyen fiatal vagyok, erről mit sem tudhatok”,
akkor írok a Vatikánba az inkvizíció felélesztéséért… Milyen csinos ez
a versenyző kisasszony… Ja, ez utóbbit természetesen csak a többi férfi zsűritag
gondolhatja, én nős vagyok…
S akkor jön valaki, aki más. Máshogy szól. Máshogy néz ki. Mást mond. Humoros.
Vicces. De nem harsány. Na, ez kell nekünk.
Boldogult versenyzői koromban volt olyan verseny, amikor vagy 60 versenyző
volt. Ez még a jogi kar épületében volt, ahol nagyon kényelmesek voltak
a fotelok, némelyik zsűritag pedig lecsukott szemekkel elmélkedett a „mi a magyar”
kérdésen… Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy aludt, inkább azt,
hogy szép nyugodtan, egyenletesen vette a levegőt. Én, ha emlékeim nem csalnak,
ötvennegyedik voltam. Felöltözve úgy, ahogy kell. Öltöny. Nyakkendő. Fekete zárt
cipő. Az öltönyömön pedig – mivel akkoriban még svédasztal volt a konferenciaebéd
– egy ízléses folt. Fekete öltönyön a legjobban természetesen a hortobágyi
húsos palacsinta mutat. Így csak nem mehetek ki. Mit tehet ekkor a szerencsétlen
versenyző? Áttekinti a gardróbját, s felveszi a szakadt, kicsit koszos farmerét, az
ing maradhat, a nyakkendő ebben az esetben furán mutat, s kimegy így, elkergetni
csak nem fogják. S ekkor jön az, kedves versenyzők, hogy a közönség a legjobb
tanácsadó. Miközben sündörögtem előre, hogy elmondjam mély értelmű
beszédemet, valaki megszólalt: hú, de laza… S ekkor mit tehet az a szónok, aki
fel akarja kelteni a zsűrit, meg a közönséget, no meg el akarja terelni a figyelmet
enyhén furcsa öltözékéről? Reagál. Előre megírt beszéd eleje sutba dobva, kifejezetten
a hozzászólónak intézve új bevezetés… Ami sokkal, de sokkal jobb lett,
mint az eredeti.

Akkor egy kis titkos információ, vegyük úgy: súgás. A zsűrinek fogalma
sincs, mi van az előre leírt beszédben. A versenyző akármit mondhat. Maximum
a felkészítő tanár ott a nézők között helyben elájul. Amikor én versenyeztem, az
előre leírt beszédem maximum felearányban egyezett az elmondott beszéddel.
Miért? Mert otthon a tükör előtt nincs közönség. Míg a teremben – jó esetben –
van, s még jobb esetben ébren is vannak.
S ezek után a verseny első napjának vége is. Ami jó, mert jöhetnek a lényegi
részek. Tudományos szakkönyvben, mint amit a kedves olvasó jelenleg kezében
tart, talán nem illik ilyet írni, a szerkesztők el is pirulnak tán eme sorok láttán,
de muszáj a tényeket elővennem, hiszen Pölcz Ádám versenyfőnök úr azt kérte
tőlem, hogy pontosan írjam le a történteket, szóval ekkor következik (illetve következett)
a verseny – szerény véleményem szerint – lényegi, legfontosabb része.
A versenyzői parádé. Szóval, alapjába véve, a ténykérdéseket előtérbe helyezve,
mi nagykorú, magyar, általában vidéki állampolgárok (hivatalos megfogalmazással
versenyzők) időnk ezt követő részét egy vendéglátó-ipari egységben
töltöttük, ahol mi, elvetemült egyének, alkoholtartalmú italokkal múlattuk az
időt, s persze az agysejtjeinket. Nem kell semmi rosszra gondolni, főleg mivel
a valóság mindig rosszabb, mint amit a kísérő tanárok el mertek képzelni, akiket
– minden tiszteletünk mellett – nem hívtunk meg erre az eseményre. Nagy
merészen eme alkalmat versenyzői értekezletnek neveztünk el. Először kicsiben
ment a dolog. Csak hatan voltunk. Öt hölgy. Meg én. Hiába, az élet szép. S akkor
le kell rántanom a leplet a múltról. Mert ekkor kezdődött minden. Ekkor
kezdődött a „kakas”-kérdés, amely egy évvel később teljesedett ki, szerencsére
azóta sem tudom, hogy a zsűri miket mondhatott az értékelésen. Szóval az úgy
volt, hogy ezen az estén, amikor én öt hölggyel együtt mulattam az időt a Két
pisztolyról elnevezett, azóta már sajnos régen megszűnt helyiségben, fogadást
kötöttem. Mindegyik hölgy ígért nekem egy puszit, ha a rögtönzést másnap –
bármi legyen is a téma – azzal a szóval kezdem, hogy atomfizika. Természetesen
tudtam, ez nem lesz könnyű, hiszen Koltói Ádám tanár úr, aki minden évben
hozza a rögtönzéstémákat, valahogy eddig kihagyta az atom felhasításának elméletét
az ötletei közül. Nem baj, azért megcsináltam. Valami szerelmes téma
volt, tökéletesen át lehetett vezetni az atomfizikáról.
Sőt, s most egy tanács, kedves versenyzők, sokkal, de sokkal könnyebb volt
így. Hiszen, mint ahogy aki már versenyzett, vagy beszélt közönség előtt, talán
észrevette, a legnehezebb a kezdés. Nekem pedig már – a téma ismerete nélkül
is – megvolt a kezdés. A többi pedig ilyenkor jön magától. A fogadást megnyertem.
Négy puszi bezsebelve. Kedves Annamari, bárhol is vagy a világban, te még
tartozol nekem egy puszival, előbb-utóbb csak behajtom, csak kedvenc egyetlen
feleségem meg ne tudja.
Eltelt egy év. A kötelező beszédek után ismét ottan ültünk a már említett
vendéglátó-ipari egységben, de már sokkal, sokkal többen, s legnagyobb szomorúságomra
már legények is voltak közöttünk, igen, mint tudjuk, az élet nehéz.

S ekkor jött a kakas. Szóval, az úgy történt, hogy nyolcan összebeszéltünk. Fel
kellene rázni a szegény zsűrit egy kicsit. Mégse lehet, hogy csak üldögéljenek,
pontozgassanak, unatkozzanak… S jött a szikra. Épp láttam, hogy jön be egy
versenyzőtárs, aki mit sem tudott arról, hogy mi már valamit tervezgetünk, de
az idea még nem tökéletes. S felkiálték: az első szó, amit mond (a köszönésen
kívül), azzal kezdjük a beszédünket. Abban a pillanatban, amikor odaért, mondám
néki: mondj egy szót, bármit, ami eszedbe jut. S megszólalt: kakas.
Másnap egymás után nyolcan a „kakas” szóval kezdtük a beszédet, s hogy,
hogy nem ez a negyedik-ötödik után feltűnt a mélyen tisztelt zsűrinek is.
Persze itt jön elő az is, hogy a szónoknak szerencséje is kell, hogy legyen. Én
voltam az utolsó kakas. Így én leplezhettem le az összeesküvést. A téma pont
megfelelő volt: az okos ember elefántból csinál bolhát. S nyertünk. Nem csak én,
aki elnyerte az abban az évben megalapított közönségdíjat. Hanem a nyolc kakas
közül, ha emlékeim nem csalnak, négyen lettünk díjazottak.
Kedves versenyzők, ezzel nem azt akarom mondani, hogy kakasoljatok, bár azt
hiszem, ilyen szó nem létezik. Ellenben fontosnak tartom, hogy a legtöbb szónoki
helyzetben (talán a temetési gyászbeszédet leszámítva) szükség van egy helyén
való, mondhatni figyelemfelkeltő humorra. Van egy régi mondás, amely ide is alkalmazható:
egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.
Most már sok éve a zsűri körül forgolódok, s talán ennyi bennfentes információt
elárulhatok, a zsűri is csak emberekből áll. Végighallgat 20-30-50 beszédet.
Nem biztos, hogy a többi zsűritag nevében is mondhatom, de magam
részéről bizonyos, hogy mindenkire nem emlékszem, már az értékelésen sem,
pedig igyekszem felírni, amit csak lehet. Nem csak azért, mert a gáz elzárásának
kérdése jutott az eszembe menet közben. De olyanokra, akik valamiben mást
csinálnak (megesznek egy régi kalapot, vagy gitáron játszanak, de akár egy szál
virágot tartanak a kezükben) még sok évvel később is emlékezni fogok. Na jó,
tény, hogy a kalapmegevést meg a gitározást én hajtottam végre, de akkor is.
Emlékezni fogok azokra, akik maradandó nyomot hagynak bennem. Ahogy –
azt hiszem – a mi kis kakasjátékunk is maradandó nyomot hagyott a zsűriben,
hiszen a következő évben a zsűri egyik jeles tagja a verseny előtt udvarias kéréssel
fordult hozzám: az, amit tavaly csináltatok, nagyon jó volt. De ilyet többet
meg ne próbáljatok…
A humor, a szarkazmus, az önkritika mind része a szónoki beszédnek. Van
helyénvaló, s van olyan, amely legalábbis durva, helytelen. Hogy mi a helyes?
Mikor mi a jó? Ezt Neked, kedves versenyző kell megérezned, megtanulnod,
megtapasztalnod. Meddig mehetsz el, s mikortól inkább úgynevezett stand up,
ami nem egy versenybeszéd? Ennek eldöntése sok-sok gyakorlást, odafigyelést,
a közönségre reagálási képességet igényel, amit hiszek, hogy mindenkiben ott
van, maximum valakiben mélyebben elrejtőzve.
Kívánom mindenkinek, hogy ez sikerüljön, s az sok-sok örömteli pillanatot
fog szerezni közönségnek, zsűrinek egyaránt.

Eredetileg megjelent: A régi-új retorika – A jövendő tükre, Retorika a gyakorlatban, gyakorlat a retorikában, szerk.: dr. Lózsi Tamás és dr. Tóth M. Zsombor, Budapest, 2021, 185-188. old.