Kukucskáló-könyv

Jelen könyvismertető címét nem én adtam. Somorjai Ádám – aki a könyv megszólaltatottja – néhány hónappal ezelőtt említette meg nekem, hogy hamarosan megjelenik egy kötet, amely bepillantást enged igen kalandos életébe – bár ezt már csak én teszem hozzá. Pontosan akkor értettem meg miért is kukucskáló-könyvnek titulálta ezt a kötetet, amikor megrendeltem, s megláttam a borítóját. A kötet elején Ádám atya félig egy ajtó mögül (egész pontosan a tihanyi apátság kapuján, ahol éppen egy szűk körű, nagyjából hetven fős családi összejövetelen vett részt) les ki, mondhatni kukucskál. S ez a kép jól jellemzi a kötetet magát is. Bepillantást nyerhetünk egy ember, egy szerzetes, egy pap, egy tanár, egy vatikáni hivatalnok, egy relátor (s a sor még hosszan folytatható lenne) életébe. Vajon ezzel meg is ismerjük Somorjai Árpád Bélát, aki szerzetesi nevén Ádám? Vagy csak egy pillantást vethetünk rá, egy félig zárt kapu felől? Erre kerestem a választ, amikor kézbe vettem, gyakorlatilag a megjelenése napján Elmer István legújabb beszélgető könyvét.

Elmer István író, újságíró a beszélgetésekre szakosodott. Számos könyve jelent meg, sok-sok egyházi személyt, püspököt, papot, egyházi és világi személyt ismerhettünk meg általa. Könyveiben soha nem kapkod. Mindig szép lassan, a mai trendektől eltérően „nyugalmasan” engedi kiválasztottjának, beszélgetőtársának, hogy feltárja magát. Sok szempontból mégis különleges ez a kötet. Ugyanis itt nem volt arra szükség, hogy mind a két fél a beszélgetés során elfogadja a másikat, megismerje őt, hiszen két együtt érettségiző, egymást ismerő társ ült le, majdnem ötven év távlatában. Ez az ismeretség, talán mondhatni barátság érződik a kötet lapjain.

A recenzió írója általában könnyű helyzetben van, hiszen az esetek többségében van a szerző, s van, amiről, akiről ír. Jelen kötet esetében ez nem így van. Bár a sorokat Elmer István írta be a számítógépébe, de a kötet minden lapján jól érezhető a közös munka, a közös gondolkodás. Ez különösen jól érzékelhető a bőséges fényképmellékletnél, ahol a képaláírásokat egyes szám első személyben olvashatjuk, mintha Somorjai Ádám ott ülne mellettünk, s mutatná a fényképeit, egészen kisgyermek korától a pápákkal való találkozásáig. Éppen ezért nehéz megmondani, s a recenzió írója nem is vállalkozik rá, hogy eldöntse ki is valójában a szerző, s ki is valójában az, akiről írnak. Hiszen párbeszédet olvashatunk, mintha ott ülnénk mi is az interjúasztalnál, kortyolnánk egy finom pannonhalmi bort, s hallgatnánk a beszélgetést.

Élettörténetet olvashatunk, egy olyan személy történetét, aki vállalta azt a kihívást, hogy életét teljes egészében Isten kezébe teszi. A kötet mottójának választott antifóna jól jelképezi ezt a lépést: „Fölém emelted kezed, Uram / Hova fussak Istenem, színedtől?” Ádám atya őszinte, kemény ember. Én úgy ismerkedtem meg vele, hogy teljesen kezdő, egyháztörténet iránt abszolút amatőr módon érdeklődő emberként elküldtem neki egyik első írásomat, gondolván, hogy mint sokan mások, ő sem fog válaszolni. Néhány órán belül részletes, tételes válasz érkezett. Pontos és precíz. Pont ez a pontosság érezhető ebben a kötetben is, amikor a szerzők mindenről írnak (s direkt innentől kezdve többes számban írok róluk), semmit el nem hallgatva, a fájdalmas, sőt nem egyszer tragikus részeket sem. Tovább gondolva sokkal mélyebb dologról van szó ebben a kötetben, mint egy beszélgetésről. Valójában egy confessio, egy gyónás hangzik el. Egy szerzetes vall arról, amit tett. Jóról és rosszról is. Helyesről és helytelenről is. Láthatóan nem leplezve, nem mellébeszélve. Egy őszinte vallomást olvashatunk, vállalva, hogy a végső szót, kvázi feloldozást nem a szerzők mondják ki, hanem az olvasók és egy felettes hatalom, akit szolgál ez a szerzetes.

Somorjai atya, aki morálteológus és történész, nem titkol el semmit. Elmondja, hogy gyermekkora nem volt ideális, bár ő mégis szép időszakként emlékszik rá, sokat élt külön a szüleitől. Elmondja, hogy a családjában sok nehézség, betegség, sőt öngyilkosság is volt, hogy mi minden fáj neki. Hogy bizony sokszor félreértették, nem egyszer félremagyarázták őt, ide értve akár azt az elterjedt nézetet, hogy ő ellenezné Mindszenty József boldoggá avatását. Pedig ahogy ez a kötetből is kiderül, ez egyáltalán nincs így. Somorjai atya „csak” azt várja el, hogy vizsgáljanak meg minden dokumentumot, minden írást. S ezért adja ki sorban azokat a köteteit, melyben a bíboros és a róla szóló dokumentáció szerepel.

Az általam vizsgált kötetben megjelennek a konfliktusok, megjelennek az örömök. Megjelenik egy ember, nem pedig egy kilúgozott, idealizált regényhős. Ezért is különleges ez a könyv. Mert szemben számos önéletrajzi leírással, interjúkötettel itt egy pillanatig sem érzi az olvasó, hogy az interjú alanya ne vállalná gondolatait, keresztjeit, gyengeségeit. Hogy ehhez mennyire szükségesek az átélt események sora, mennyire szükséges az önmagáról lemondó szerzetesi élet, ezt mindenki eldöntheti olvasás közben.

Nem tudom, hogy Somorjai Ádám jó ember-e. Szakmai kapcsolatom van vele, de önmagáról nem szokott mesélni, vagy legalábbis nem ilyen mélységben. Az viszont kiderül ebből a könyvből, amit eddig is sejtettem: hogy másokkal és önmagával szemben szinte kíméletlenül őszinte ember.

S ezt a mondhatni kíméletlen őszinteséget vállalja, nem hallgat el semmit. Nem titkolja, hogy sok nehézségen, sok megpróbáltatáson ment keresztül, amíg eljutott a bencés rendig, majd az áldozópapságig. De ezt a sok nehézséget mindig a javára fordította. Nyelveket tanult, új és újabb lehetőségeket fedezett fel, s ezeket kamatoztatta.

Lehet, hogy nem az a személy, akit mindenki elfogad, tanácsait lesi, talán nem is ő a bölcs Salamon, de azt a néhány talentumot, melyet kapott, kamatoztatta.

Munkásságának köszönhetően – többek között – Mindszenty József bíboros életének olyan rejtett zugait ismerhetjük meg, amely sokakat segíthet abban, hogy Mindszentyt valóban meg lehessen érteni, át lehessen látni motivációit, nehézségeit és örömeit, magát a bíborost mint embert. Persze szóba kerül számos egyéb téma is, mely foglalkoztatja: a bencés lét és magának a szerzetességnek a története, a magyarországi apostoli vizitáció forrásainak kiadása, Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát megválasztásának dokumentálása, Békés Gellért és Polgár Vilmos bencések munkássága vagy az Ecclesia Sancta sorozat.

Hetven évet mutat be ez a kötet, s egy ember életén keresztül ezt a furcsa, a mai fiatalok számára annyira idegen XX. századot. Megismerhetünk ezen keresztül egy bencés szerzetest, egy tanárt, egy kutatót, egy írót, valahol ráismerhetünk benne magunkra is. A saját vívódásainkra, nehézségeinkre, örömeinkre és kudarcainkra.

Egyedülálló ez a kötet. Amikor papi életrajzot olvas az ember, a mű általában nagyon visszafogott. Somorjai Ádám és Elmer István közös munkájának végeredménye nem ilyen. Kimondják, amit gondolnak, függetlenül attól, hogy ez úgymond korrekt vagy sem. S ezt nem azért teszik, mert másnak ártani akarnak. A történészi gondolkodás köszön vissza minden sorban. A történelem a tények részrehajlás nélküli összessége, s ez a részrehajlás nélküli tényközlés jön át ebben az írásban, s persze az erkölcsteológus én is: a cél mindent javítani, ráébreszteni az olvasót, hogy mennyi mindent lehet sokkal jobban csinálni.

Elmer István beszélgetését Somorjai Ádám bencés szerzetessel csak ajánlani lehet mindazoknak, akik szeretnék megérteni, hogy a pap is csak ember, örömökkel, fájdalmakkal, nehézségekkel, illetve azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik szeretnék jobban megérteni egy szerzetes formálódását, útkeresését, mindennapos újra és újrakezdését, továbbá azoknak, akik szeretnének többet megtudni a történelem, a történetírás „boszorkánykonyhájáról”, a Vatikán belső életéről, a pápákról vagy akár Mindszenty Józsefről, végül pedig azoknak is, akik meg akarnak ismerni egy helyén lévő, boldog embert.

Igen, Elmer István beszélgetését Somorjai Ádám bencés szerzetessel csak ajánlani lehet.

Eredetileg megjelent:

https://ujkor.hu/content/kukucskalo-konyv