Zavarban vagyok. Zavarban vagyok, mivel nem tudom, hogy filmkritikám tárgya az „Új pápa” című sorozat, amely az „Ifjú pápa” (nem) folytatása… – kezdeném a kritikát, s már itt elakadok. Ugyanis nem tudom, hogy akarok-e erről a sorozatról írni. Érdemes-e erről a sorozatról írni. Szabad-e erről a sorozatról írni. Miközben magamba nézve azt kell mondanom: nekem tetszett Paulo Sorrentino legújabb munkája. Tetszik, miközben a teológus vénám berzenkedik és tiltakozik, sőt bizony elgondolkodik azon is, hogy az az inkvizíció nem is volt olyan rossz dolog.
A történet látszólag nagyon egyszerű. A korábban megismert Ifjú pápa, XIII. Piusz kómában fekszik, többszörös szívátültetés után, az orvosok szerint semmi, de semmi esélye nincsen arra, hogy valaha is magához térjen. A sorozat csendesen szemet huny afelett a kérdés felett, hogy bizony ez a kérdés nincsen tisztázva az egyházjogban, pontosabban nem lehet tudni, hogy mi történik, ha a pápa életben van, de huzamosabb ideig nem tudja ellátni a hivatalát. Vatikánt emellett új kihívások is érik. Vissza-visszatérő motívum, hogy egy fegyveres arab elpusztítással fenyegeti meg a kereszténységet. Számtalanszor hangzik el: „A gyűlöletünk valós. Az ellenségünk nyilvánvaló. Az Iblísz az. A keresztény. És ahogy a Korán mondja: »Megtöltöm veletek a poklot, veletek s minden követőtökkel.«”
Valamit tenni kell. Kell egy életképes, mondhatni eladható pápa. S akkor most álljunk meg egy gondolatra. Hihetetlenül megrázó pillanat az, amikor – mivel a pápát ugyebár választani kell – a választás szünetében rengeteg gondolatot hallgathatunk meg, bepillanthatunk a bíborosok lelkébe, agyába, szívébe. S ezek a gondolatok az egyház mai problémái: olyan pápa kellene, aki engedi a nős emberek felszentelését, a pedofília legyőzését, s a sor folytatható. S persze előkerül a homoszexualitás kérdése is, amikor az egyik bíboros felzokog: „Szeretném végre felvállalni, aki vagyok. A bujkálás hitvány, nyomorult, ideges emberré tett.” Vagy ahogy a másik, aki nagy bűnöket hordozhat: „Olyan pápát szeretnék, aki a fejemre teszi a kezét s azt mondja: Megbocsátok mindenért. Kezdjük újra együtt, tiszta lappal. Kiállok melletted, s nem kérdezem, mikor és miért rontottad el.”
Miközben ezeket a vallomásokat hallgattam (az egyébként zseniális magyar szinkron nagyon sokat emelt e jelenet átütő erején) elgondolkodtam, vajon milyen az igazi pápa? Talán a legőszintébb választ a sorozat valódi főszereplője, az eseményeket folyamatosan irányító Voiello bíboros, az államtitkár adja meg: olyan pápát szeretnék, aki én vagyok. Ő konkrétan magára gondol, magát akarja fehér ruhában látni, nem, nem hatalomvágyból. Hanem mert azt mondja: ő maga aki meg tudja érteni Isten szerepét, akaratát. S talán akkor már azt is el tudja érni, hogy a Napoli végre nyerjen az olasz bajnokságban.
Sok fordulat után (Egy rövid időre megválasztják II. Ferenc pápát, aki felforgatja Vatikánt, de hirtelen meghal – enyhe utalásként I. János Pálra) mondhatni kompromisszumos javaslatként Voiello egy kiváló jelöltet talál. Egy kifinomult, visszafogott angol arisztokratát, Sir John Brannoxot, vagyis III. János Pál. A helyzet persze iszonyú bonyolult, mert ott van a háttérben egy talán kómában lévő, talán így is intézkedő XIII. Piusz, akit a hívek egy része még most is az igazi pápának tart. Valóságos kultusz alakul ki a személye körül, imádói szemében az új pápa minden, csak nem legitim egyházfő. Ugye ismerős ez a helyzet?
Nem is beszélve, hogy III. János Pál pápa sem egy egyszerű helyzet. Valódi angol nemes, valódi sznob, aki súlyos drogfüggő, szülei semminek nézték, lenézték, magyarul abszolút nem egyszerű személyiség és helyzet. Egy olyan személy, aki önmagát törékeny porcelántárgynak tartja S jönnek, jönnek elő a különféle problémák, melyekkel meg kell birkózni.
Ez a sorozat a végletek sorozata, s igazából azoknak tudom ajánlani, akikben van lelki és fizikai türelem. A fizikai egyszerűbb. Ez egy lassú film. Nem váltakoznak pillanatonként a jelenetek és az események. A lelki bonyolultabb. Sorrentinonak nem az a célja, legalábbis én úgy gondolom, bár sokan ilyen kritikát is megfogalmaztak, hogy az egyházat, konkrétan a katolikus egyházat gyalázza. Felvet problémákat, talán eltúlozva, talán kicsit olyan hangvételbe, amely erős, kegyetlen, durva. Ilyen maga a sorozatban megjelenő erotika is. Durva, mégis képies, erőszakos, mégis gyengéd. Abszolút ellenmondó. Mint a sorozat maga. S mégsem egy lehangoló, elkeserítő sorozat, sőt kifejezetten szórakoztató, kiváló színészi játékokkal, kiváló karakterekkel. Az Angelo Voiello bíboros-államtitkárt alakító színész Silvio Orlando pedig élete talán legjobbját hozza, de a többi főszereplő – az ebben az „évadban” kicsit háttérbe szorult Jude Law, valamint az új pápát alakító John Malkovich pedig lubickol a szerepében.
Az pedig – s akkor egy kis súgás a történetből – az apácák fellázadnak, s ezt Voiello, kvázi leveri, hát hihetetlen. Az a jelenet nálam a legjobb humoros film nem létező Oscar díját is elvitte.
Ki merem jelenteni: ez a filmsorozat abszurd. S ez benne a jó. Ez ad egy olyan keretet, amely az emberek millióit ráveszi arra, hogy elgondolkodjanak, mi is a szerepük az egyházon belül.
Egy dolgot sajnálok: a sorozat összes szála el lett varrva. Vége van. Ez nem folytatható. S ez olyan, helyzet, hogy egy olyan gondolat leírására késztet, amit a pápasággal foglalkozó sorozatban, filmben még soha nem hallottam (de szerintem más sem) s amivel maga a film zárul: púp vagy a hátamon, te kis szaros. Nos, azt hiszem ebből is látható – ez nem egy hétköznapi sorozat. Minden, de hétköznapi semmiképpen.
Eredetileg megjelent: https://reli.blog.hu/2020/04/22/a_torekeny_porcelantargy_meseje_avagy_ket_dudas_egy_csardaban_s_egy_harmadik_irja
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.